Hogy az utat el ne vétsük

"Volt egyszer egy bölcs, aki utazásra készülődött tanítványával. Figyelmeztette a fiút, hogy az út, ami rájuk vár, hosszú és meredek lesz, gondosan csomagoljon. A tanítvány ezért roppant takarékosan pakolta be batyuját, végül kezébe vette a mester által rábízott térképet. Forgatta, hajtogatta, nézegette. "Minek vigyem az egész térképet, az is csak nehezék!" – gondolta, azzal ollót ragadott, és szépen, óvatosan kivágta az egész útvonalat. Másnap az úton kéri a bölcs a térképet, a tanítványa pedig előhúzza táskájából az ujjnyi, kanyargó papírcérnát. "- Fiam – mondta az öreg –, a térképnek nemcsak a ránk váró útvonalat kell ábrázolnia, hanem az eltévedés összes lehetőségét is, hisz azok viszonypontként szolgálnak a helyes iránytartáshoz. Ahhoz, hogy az utat el ne vétsük, az egészet magunkkal kell vinnünk mindig." 

Röhrig Géza történetét így mesélem, s ehez hasonlóan látom a mesék szerepét az életünkben. A mese az ősiségből ránk maradt belső térkép, melynek térségei sajátos tanítást hordoznak és óriási hatóerővel válhatnak segítőinkké. A mesék tudását eleven valóságként idézhetjük fel, a mesei tér rendjébe való belépés pedig elindít a belső rend felé. E különös, befelé vezető táj a lélek számára otthonos világ, s ha megismerjük, belső térképpé válik, mely mindig ott lapul a batyunkban, mutatja az utat, hogy megtaláljuk a helyünket az életben.