— Az ősz meséje —

Ez a mese a szelekről szól, talán arról aszélről is ami most körülötted fújdogál!

Réges-régen, öreg időkben a szelek még mind-mind együtt laktak egy kis szigeten, valahol a végtelen világóceán közepe táján.

Nem voltak még vitorlás hajók, hiszen a manapság szanaszét kóborló szelek még nem dagasztották a vitorlákat. Az emberek csak evezős csónakokkal és hajókkal járták a vizeket, ez pedig nagyon fáradságos volt, sok emberi erő kellett hozzá, és az utasok, áruk csak lassan értek céljukhoz.

Néhány dúsgazdag kereskedő azonban - hatalmas hajóikat ezer meg ezer evezős rabszolga hajtotta kikötőből kikötőbe - hallott valamit a szigeten lakó szelekről, és elhatározta, hogy munkába fogja őket.

Jól tudták, hogy a szabad szelek önszántukból erre soha rá nem szánják magukat, ezért hát cselt eszeltek ki ellenük.

Legnagyobb hajójukat telerakták édes, mámorító borral, és odaeveztek a szelek szigetéhez. Partra szálltak, és azonnal összebarátkoztak egy vidám szélforgataggal meg egy könnyelmű szellővel.

Végül is addig-addig, hogy az egész szélnemzetséget lakomára hívták hajójukra.

Jöttek is a szelek boldogan, mert kedvükre való volt a vidám élet, és ittak, daloltak egész álló nap késő éjszakáig.

A jeges északkeleti és a viharos zivatarszél nem ismert mértéket az ivásban. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen csak vad természetük szerint cselekedtek. De az már meglepő volt, hogy az enyhe, lágy szellőcskék is olyan sok édes-mézes bort ittak, hogy egykettőre megártott nekik. Eleinte finoman, kedvesen dúdolgattak, zümmögtek, később azonban már csak gagyogni és dadogni tudtak, végül egyik a másik után elszenderedett.

Csak a szelek ősöreg ükapja, a nagy hatalmú orkán tartotta még magát. A ravasz kereskedők azonban rajta is kifogtak. Ők maguk csak egy-egy kis kortyot ittak minden pohárból, a többit az asztal alá öntötték. Így éberek tudtak maradni. Végül aztán az ősöreg orkán is mély basszus hangon hortyogni kezdett.

Erre vártak a kereskedők! Gyorsan fel a horgonyt! Evezősök, munkához! - és már ki is futottak a part mellől a nyílt tengerre, fedélzetükön az egész szélnemzetséggel.

A hajó már messze-messze járt, a nap is delelőre hágott, mire a szelek végre ébredezni kezdtek. No de, elmondani sem tudom, hogy megrémültek, mikor észrevették, hogy ismeretlen vizekre vitte őket a hajó, messze távol szigetüktől.

Nagy nehezen kidörgölték az álmot szemükből, és éktelen dühvel vendéglátóikra vetették magukat, felkorbácsolták a tenger vizét, hogy a hatalmas hajó fölborult, és örökre elmerült a hullámokban.

A szelek azonban többé nem nyugodhattak, azóta is járják a világot, azóta is szüntelen régi, elveszett hazájukat, a szelek szigetét keresik. Végig száguldanak a vizeken, felrepülnek a hegyekre, végig süvítenek a völgyeken, de még a kéményekbe is belebújnak, és olykor olykor megcibálják a lányok haját. Ha pedig jó kedvük támad, táncra penderítik a színes őszi faleveleket, messzire repítik a pitypang magocskáit, megcibálják a kiteregetett ruhákat, felborzolják a cicák bundáját. 

Így volt, mese volt, és aki nem hiszi, kérdezzen meg egy szellőt az majd elsusogja neki a szelek történetét!

német mese