Mese az utolsó órákban

A Metamorphoses Meseterápiás Egyesület önkénteseiként minden héten mesélünk az ágyak mellett. Réka most engem kísért el oda, ahol az élet utolsó napjait töltjük meg mesével önkéntestársaimmal: Boldizsár Ildikó, Farkas Éva, Józsáné Kovácsik Gabriella, Mohácsi Andrea, Révész Renáta Liliána, Rostás Rita, Sábiánné Jánosi Anna Mária és Tószegi Judit.

"Boldogan éltek, amíg …" – a hospice-on a mesék kimondhatóvá teszik a kimondhatatlant

Az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet hospice-osztályán meseterápiás alkalmak segítenek a haldoklóknak és hozzátartozóiknak szembenézni a halál közelségével. A mesék az átlépés előtti mozdulatlan feszültségben új belső tájakat nyitnak meg. Más fénytörésbe helyezik azt, ami egyszer volt.

Szöveg: Klementisz Réka

Fotó: Földházi Árpád

Megjelent a Magyar Krónika Magazinban 

2025.10.28. 

"Volt egy hölgy, aki kijelentette, hogy utálja a mesét. Ne is próbálkozzak. Azt azért megengedte, hogy a szobatársának meséljek. Egy indián fülbevaló volt rajtam. Hallgatott, nézte a fülbevalómat, és egyszer csak megszólalt: "Az meg honnan van?" Kiderült, indiánrajongó. Végül áthívott az ágyához, ő is felült. Azt kérte, úgy meséljek, mintha egy indián sátorban ülnénk. Képzeletben tüzet raktunk."

Tátrai Vanda metamorphoses meseterapeuta egyik kedvenc hospice-os története ez. Egy éve jár haldoklóknak mesélni.

Az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet hospice-osztálya egy pszichológus, Herczeg Judit és egy orvos, Osztie Krisztina ötletére hívta be az osztályra a meseterápiát, mint pluszeszközt, ami hidat jelenthet a betegek belső világa és a hospice-team – orvosok, ápolók, pszichológusok, mentálhigiénikus, dietetikus, gyógytornász stb. – támogató munkája között.

A Boldizsár Ildikó nemzetközi szinten jegyzett Metamorphoses meseterápiás módszertanával dolgozó szakemberekből azonnal összeállt egy önkéntes csapat – ennek tagja Vanda is. Néhány hetente buszozik fel Noszvajról a halál mezsgyéjén időző betegek ágya mellett meséket mondani.

Mesék lélektől lélekig – az utolsó pillanatig

Legalább tucatnyi színt visel, így vár a sorompó előtt a parkolóban. A vállán tarka kendő. Egy juharfa termését pörgeti az ujjai között: "Néha a betegek kezébe adom. Nem érezni a természet közelségét ágyhoz kötött kiszolgáltatottságban olyan fantomfájdalom, amit ilyen aprósággal talán tudok oldani."

"Mesélni jöttem" – mondja a portásnak. Ez lehet a jelszó, mert a Varázshegy bejárata – így hívják az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet Polcz Alaine hospice-palliatív osztályát támogató alapítványt – már szabad is.

Nem először járunk itt. Lengyel Donát testvér, a ferences kórházlelkész nyomába szegődve egyszer már megpróbáltuk megérteni, hogyan lehet segítőként végső fázisban lévő, gyógyító kezelésben már nem részesülő haldoklók mellett nap mint nap együtt lenni a megmásíthatatlan gondolatával Polcz Alaine nyomdokain. A halál valóságát tabusító posztmodern társadalomban kiragadott formában talán abszurdnak ható mondatba botlottunk. "A derűm és a reményem is a haldoklókból merít."

Járjuk Vandával a már ismerős utat a folyosókon várakozó betegek sorfala előtt, a lift is a régi, a kórházi reflexeket ébresztő szagok is. Irány a harmadik. Az előtérben akvárium fogad, a teraszról beömlő fényben sütkéreznek a halak. Otthonosság. Csend. Arvo Pärt csendbe suttogott imádsága, a Spiegel im Spiegel szólhatna talán, ha nem lenne ez a csend eleve telített.

A terasz felé tartunk. Vanda válasza közben a nagy hogyanra így hangzik:

Ha bármit hozzátehetek ahhoz, hogy valaki megtalálja a földi élete végén az átlépéshez vezető utat, az engem is felemel.

Ha nem ismernénk Vanda történetét, akkor is kilógna a lóláb: ilyen mondat nem szalad ki csak úgy, mosolyogva. Ilyet csak az tud derűvel, erővel kimondani, aki megküzdött már minden ember legalapvetőbb egzisztenciális szorongásával, a halálfélelemmel.

Tátrai Vanda három lányt nevelt fel. Az elsőnek felolvasta Az Ezeregyéjszaka meséit – az egészet. "A mesék tartottak meg minket az első években, amikor Boróka súlyos betegséggel küzdött. Életveszélyben volt" – mondja. Öt évet töltöttek karanténban. A mára festőművész, keramikus elsőszülött nem mehetett közösségbe, viszont minél több fekvésre kellett otthon rábírni. Tévéjük nem volt, de igényük sem rá. "Néha egész álló nap csak meséltem."

Amikor Vandánál jártunk a Bükkalján, láttuk, hogyan szőtte be mesékkel, meseutakkal az otthonát. Akkor az is kiderült róla, hogy a mesékkel végvidékekre is ingázik – a szomolyai roma közösségtől a gyimesi csángó gyerekekig. A bátorítására most azért jöttünk, hogy lássuk és megmutassuk, az örökkévalóság előszobájában, a földi élet végvidékén, a hospice-osztályon egy lélektől lélekig érő mese mire lehet elég.

Minden rezdülés számít

Pár percünk van még a meseterápiás napot indító esetmegbeszélésig. Így kezdődik minden alkalom. Míg a pszichológusokra várunk, a teraszon nézünk át a lombok felett. A Budakeszi úti tolongás mintha nem is létezne. Ez az a hely, ahol még a lélegeztetésre szoruló betegek is felnézhetnek a szabad égre – van kiállás a speciális ágyakhoz is. És van – csakis a betegeknek – dohányzóasztal. A hamutálban két elnyomott csikk. A tálcán egy feliratos bögre: "A boldogság nem cél, hanem mellékterméke annak, hogy hűek vagyunk önmagunkhoz."

Lőrik Emese klinikai szakpszichológus már a személyzeti helyiségben vezeti fel az eseteket. A legapróbb részletekig belakott polcok. Érezni, hogy összetartó közösség éli ezt a teret. Emese úgy beszél a betegekről, mintha legalábbis a rokonai lennének. Számít minden apró, átadható megfigyelés, ami a lelkük sokszor néma hangjára, kérésére, igényére utalhat. Csak sorolja, sorolja. Mintha villanófénynél próbálnánk meg regényt olvasni.

Életregényt a nőről, aki másodjára van itt, ezúttal tumorműtét után, és úgy kapaszkodik a külvilágba, hogy helykövetővel nézi a mobilján a lányai mozgását a betegágyban.

A buszsofőrről, akinek nem mozognak a végtagjai, néhány napja mégis kiült az ágya szélére, és "buszt vezetett".

Egy elvált, magányos anyáról, aki a lányával sincs jó viszonyban, és nem enged magához látogatókat.

A közel százéves úrról, aki a saját lábán sétált be a hospice-ra, hogy az őt otthon ápoló felesége eljuthasson egy számára szükséges bentfekvős kezelésre.

A katolikus papról, aki mellett éjjel-nappal váltják egymást a hívek az osztályon, és aki a betegágyában talpig elegánsan felöltözve nemrég még gyóntatott. Napok óta zavart, előző nap délelőtt szinte ébreszthetetlenül aludt. Aztán egy órával később kiült kerekesszékben a teraszra napozni.

Szédülünk. Tandori Dezső egy sora mintha mottónak íródott volna a hospice dióhéjnyi emberi történeteinek végére:

Széthulltam arra az egy darabra, ami mindig is voltam.

A Cikk a teljes cikk a Magyar Krónika magazinban olvasható!