Napforduló, fordulat befelé

"Történelmileg a téli napforduló mindig a hazatérés ideje volt. A sötét időszak növekedése december 21-22-ig tetőzik, Őseink ezt "Karacsun"-nak hívták, amelyben a "kara" sötétséget, a "csun" pedig fordulást jelenti. Ezután a nappalok nap mint nap, egy-egy gondolatnyival hosszabbak lesznek, visszafordulunk a világosság felé.

Kozmikus értelemben amikor a Föld kezd visszafordulni a Nap felé, fokozatosan több fényt hoz vissza napjainkba. De mint az égitestek, az emberek is visszavágynak szívük otthonába az előttünk álló szent napokra. Az ókori Kínában ilyenkor lezárták a hágókat. Kereskedők nem utazhattak, a királyi család sem látogatta a távoli régiókat. Ehelyett visszatértek oda ahol lenniük kellett, nem csak fizikai, de átvitt értelemben is az ember lelki kútjába.

A taoizmusban a napforduló bölcsessége az I-Ching hexagram FU (kínaiul: 复, "Visszatérés"). Képe mennydörgés a föld méhében: ez a fordulópont. A FU-ban, csak egy Yang vonal van, öt nyitott Yin vonal alatt. A fordulópontot az jelzi, hogy miután a felfelé törő sötét Yin vonalak a világosak mindegyikét kiszorították, egyszerre csak ismét egy világos Yang vonal lép be alulról a jelbe. A homály időszaka letelt. Sokan érzik ebben a jelben Yin hidegének súlyát, mozdulatlan sötétségét és vele együtt az elfogyott vitalitás érzését, vagy az eltévedtség zavarát. De lent a kimerültség és zűrzavar alatt, a Yang újjászületése is zajlik. Ez a csírázó energia, ami előre visz majd bennünket a következő évadban. Ha most túl gyorsan haladunk, vagy cselekvésbe erőltetjük magunkat, elveszíthetjük azt a még törékeny, csírázó ragyogást. Tehát mindenekelőtt az a dolgunk ebben az időben, hogy

elcsendesedjünk,

gyógyuljunk és

helyreállítsunk minden szinten.

Több ez, mint fiziológiai szükséglet. A téli álom teszi lehetővé, hogy érzelmileg és lelkileg felépüljünk a "külső" évszakok igényeiből. Mint egy vándor, aki túl messze letért a valódi útjáról, lehet, hogy el kell gondolkodnunk azon, hogyan jutottunk idáig. El kell ismernünk mind a távolságot amit megtettünk, a túl nagy lépéseinkből eredő veszteségeket és elidegenedéseket is. Még a saját indítékaink valódiságával is szembe kell néznünk.

Bár a haladás hiányának, megtorpanásnak érezhetjük, de a visszatérés mindig fejlődő. Amikor túlságosan eltávolodtunk valódi természetünktől, meg kell állnunk, visszakövetni lépéseink nyomát, és újra kapcsolatba kell lépnünk azzal, akik vagyunk. Az ókori kozmológus, filozófus, Zhou Dunyi úgy jellemezte ezt a fajta fejlődést, mint a lélek lassú visszatérését az eredeti őszinteséghez. Mint amikor az ember belemerül a saját karakterének mélyére, a visszahúzódás elvezet minket a lelki gyökereinkhez.

Ha a napforduló kérdés lenne, azt kérdezné:

"Mi elől tévedtem túl messzire?"

" Az aktivitás és a fejlődés rohanásában milyen alapvető értékeket hagytam magam mögött?

"Mit tudott jobban egy korábbi verzióm, mint én?"

" Ahogy átlépünk az aktív, külső életből egy befelé nyílásba, felfedezhetjük a megszakadást a világban kitűzött céljaink és a lelkünk énekelni vágyó működése között.

Megkérdezhetjük, hogy a szándékom egyezik-e a tetteimmel, és a képességemmel? "

Lehet, hogy nincs válaszunk ezekre a kérdésekre, de a napforduló azt tanácsolja, hogy csendben ápoljuk őket. Ahogy lezárjuk a hágókat, a világi követelmények előtt, és visszahúzódunk, lehetőségünk van felismerni a bennünk ébredező jóságot is. Ez a fény, talán csak egy csillanás a mélységes sötétségben, de könnyen felismerhető. Ez az útmutató fény az őszinteséghez, ami visszaállítja a helyes kapcsolatot az egész természettel.

Mi az a jó, ami megszületni vágyik benned?

Milyen fényt dédelgetsz magadban?

Volt egyszer egy messzi-messzi ország s abban a messzi-messzi országban, egy pompás palotában élt egy nagy, nemes, gazdag király. Mivel élete a végéhez közeledett, el kellett döntenie, hogy a három fia közül melyiknek adja az országát: ki lenne a legbölcsebb, legjobb királya ennek a csodás, javakban bővelkedő országnak. Maga elé hívatta hát őket és így szólt:
– Kedves fiaim, mivel mindhármatokat egyformán szeretlek, egy próba elé állítalak benneteket. Ez majd segít eldönteni, hogy melyikőtök kormányozza halálom után az országot. A feladat, amire kérlek, a következő: palotámnak a báltermét pirkadattól éjfélig meg kell töltenetek színültig valamivel, akármivel. Akinek ez sikerül, az kapja meg a koronámat és a királyságomat. Kezdjed te, kedves legidősebb fiam.
A legidősebb fiú gondolkozott, s mivel a környéken jó sok homok volt, azt gondolta ki, hogy majd színültig megtölti a termet homokkal. Nosza, hozzá is látott, száz szolga lapátolta, talicskázta vele a homokot, hordták pihenés nélkül, szakadatlan dolgoztak pirkadattól éjfélig, ám hiába, a terem még csak félig sem telt meg.
A középső fiú úgy gondolta, szalmával próbálkozik, hisz aratás volt, rengeteg a szalma, hátha azzal sikerül megtöltenie a termet a padlótól a mennyezetig. Neki is száz szolga segített, hordták, hányták, vasvillázták, cipeltél a szénát, izzadtak a melegben, ám a pirkadattól éjfélig tartó kemény munka eredményeképp a terem még így is csak kétharmadáig telt meg.
A legkisebb fiú következett. Pirkadatkor leült a bálterem közepére a földre, és nem csinált semmit. Egész nap csak ült és mosolygott. A testvérei elhűlve kérdezték, hogy mint akar így megfelelni a próbán, de ő csak nyugodtan mosolygott. Majd, amikor elérkezett az éjfél és jött a király, hogy megnézze, mit végzett a legkisebb fia, a fiú a bálterem közepén ülve elővett egy mécsest és meggyújtotta. A mécses fénye egy szempillantás alatt betöltötte a báltermet, a padlótól a mennyezetig, a legtávolabbi sarkocskába és zugba is jutott belőle.
A király szívét mérhetetlen melegség töltötte el, és így szólt:
– Fiam, látom, hogy nemcsak okos vagy, hanem a szíved tele van szeretettel, alázattal és bölcsességgel. Kívánom, hogy királyságod alatt ez a Fény vezéreljen az uralkodásban. És a legkisebb fiú igazán méltó, bölcs és nemes királya lett az országnak.

A sötétség napjaiban engedd magad téli álomra húzódni, engedd, hogy a sötétségben megnyilvánulhasson az éppen csak születő apró fénycsíra. Ha eljött az idő, 

éleszd fel a mécsesed, és ragyogd be a világodat!

Toko-pa Turner írása és egy Luzsi Margótól hallott ismeretlen eredetű karácsonyi legenda felhasználásával.