Kínában sok-sok évvel ezelőtt, egy meleg, fülledt napon a rizsföldeken dolgozó parasztok arra lettek figyelmesek, hogy a közeli folyó, amely éppen áradásban van, valami nagy dolgot sodor magával. Közelebb mentek a parthoz, és csak ekkor vették észre, hogy egy idős embert ragadott el a víz. Kiáltozva szaladni kezdtek a part mentén, ám esélyük sem...

"Közeleg amaz idő, mikor az ember a szemétől nem lát, a fülétől nem hall, a lábától nem jár, a kezétől nem fog. Ekkor végleg befelé kell fordulni, belül sétálni, befelé figyelni. Csak a belső táj ne legyen barátságtalan."

"...ha nincs szent kapcsolat a környezetünkkel, az azt jelenti, hogy életünk szent aspektusa halott vagy elfedett, vagy nem érünk el hozzá. Nem gazdagodik, nem jelenik meg. Nem jön létre saját belső tapasztalásunk, mert nem találjuk párját a külső világban, semmi sem idézi meg, és nem lobog fel. Tehát a szentség eltűnik életünkből és kultúránkból,...

Akácfa, akácfa,
sárga lombot hullató.
Kezemre, kezemre,
mintha hullna sárga hó.
Mintha hullna sárga hó,
csakhogy el nem olvadó,
járdaszélen nagy kupacban
színaranyként csillogó.
Hogyha belegázolok,
hogy zizeg és hogy ropog!
Mit csinálsz te? – kérdik.
Járok, járok, sárga hóban,
színaranyban,
térdig.

Tanulok sziklául,
hűségesnek lenni és mozdíthatatlannak,
öröklétbe gyökerezettnek,
hagyom, hogy kimarjon
és zölden benőjön az élet.
Tanulok patakul,
mindig megújulni és folyton folyvást
önazonosnak maradni,
hordozni tükrömön
képeket és káprázatokat,
mindig szaladni és mindig
megérkezettnek lenni.
Tanulok fául,
felfelé nyújtózni
szüntelenül égbe mártani...