Ahol a mesehősök járnak

Tátrai Vanda 

Ahol a mesehősök járnak 

Térképészeti ismeretek a Mesejáró térképről  

Megjelent a MESE magazin különszámában

Elmúlt idő vállán, elszállt idő tetején keletkezett a mesék időtlen kertje, aminek létezése praktikus világunk koordinátái közé be nem illeszthető, tértől és időtől független világ. Volt, ahol nem volt, és mikor volt, mikor nem – mondják a mesék. Annyi bizonyos, hogy az első emberek idejében született az az ősrégi vallási képzeteket őrző mesebeli tér, melyben a hősök barangolnak. 

Ha a meséből kiseperjük a cselekményt és a szereplőket, a fellelt helyszíneket pedig a hagyományban őrzött rendnek megfelelően elrendezzük, akkor a mesei világ tereit, mint térképet teríthetjük magunk elé. Így készítettem el azt a térképet – Mesejáró térkép –, amit azóta sok-sok gyermek, és felnőtt járt végig és alakított. Ha szétnézünk e színpompás motívumok kertjében, erős vagy halvány, apró vagy hatalmas mintákat, komor vagy ragyogó motívumokat, tekergő ösvényeket, tévutakat, hajlékokat találunk a lábunk alatt. Szemünk előtt útmutatóvá válik a mese összes helyszíne, lépteink nyomán pedig jelentőséget nyernek színei, formái, indái és foltjai. 

A mese utat mutat, hogy a gyermek megtalálja helyét az életben, 

mondta Bettelheim, ám nem csak utakat, de a tévutakat, a haladás irányát, az átkelőhelyeket is pontosan jelzi. Ősiségből ránk maradt belső térkép, melynek térségei sajátos tanítást hordoznak és óriási hatóerővel válhatnak segítőinkké. 

Nemrégiben többnyire írástudatlan, mélyszegénységben élő felnőttekkel indultunk útra. Olyan asszonyok ülték körül a Mesejáró térképet, akiknek senki sem mesélt, ők maguk nem olvasnak, polcaikon egyetlen könyv sincs. Ahogy kigurítottam a mesék térképét, kikerekedtek a szemek. "Mi ez? Mit csinálunk ezzel?" – kérdezték. Aztán elindulunk, és mintha egy közös anyanyelven beszélnénk, megnyílnak a szívek. Megtalálják azt, ahol most járnak meseországban, az éhezés, a kirekesztettség és az otthonfövő paprikáskrumpli, a családi ünnepek, a vágyott jövő mesebeli megfelelőit is. Később a gyerekek is bekapcsolódnak: "- Odaesek be mindig, amikor bántanak az iskolában – meséli egy kisfiú, miközben a kezét végig húzza a térképen, a takaros házikótól az alsó világ sötét üregéig. Megállapodik, egy föld alá nyúló erős gyökéren, végig simítja és elgondolkodva folytatja. –

 Ez az ág a Papókám. Bele mindig kapaszkodhatok, kihúz engem, ha beesek a sötétségbe."

 A tizenkét asszonnyal és sok-sok gyermekkel végig vitt folyamatban jól láthatóvá vált, hogy előzetes ismeretek nélkül, pusztán e mesei terek megnyitása által szinte azonnal aktivizálódott a helyszínekhez kapcsolódó archaikus tudás. Megnyílt a mesék "szent szellemi kincsestára" és hozzáférhetővé váltak a mesében őrzött 58 MESE | Tátrai Vanda megoldókulcsok. Az első lépések közös megtétele után kirajzolódott a csoport aktuális helyzetének mesei képe. A térképen útnak indulva ki-ki segítőket, utakat kereshetett és maga is segítővé válhatott. Honti János mesekutató 1962-ben így írt: "a mesét is nehéz már eleven valóságként fölidéznünk magunkban. A másik véglet, a praktikus realitás túlságosan korlátlanul uralkodik ma ahhoz, hogy azt lehessen ma is vallani, amit a nagy romantikus, Novalis vallott: »Alles ist ein Märchen« Minden mese."1 Én mégis azt tapasztalom, hogy ha ebben a túlságosan is reális világban segítségül hívjuk a mesék és a hagyomány rendje szerint elkészített térképet, megfordíthatjuk ezt a kijelentést. A mesék tudását eleven valóságként idézhetjük fel, a mesei tér rendjébe való belépés pedig elindít a belső rend felé. Így történt ez a mesékben járatlan anya-csoportban is. Hétről-hétre szinte tapintható pontossággal tudták megfogalmazni a mesék nyelvén életük örömeit és fájdalmait, holott első ránézésre a Mesejáró térkép több mint negyven helyszíne közül csupán az égitestek, a falu, a templom, a kastély, az erdő és a sárkány volt ismerős. A csoportban résztvevők azonban a számukra ismeretlen helyeket is otthonosan lakták be.

 "Nem tudom, mi ez, de most itt vagyok az urammal, az meg ott, ahova születtem. Éppen oda!" 

Láthatóan nem volt szükségük mesei tudásra ahhoz, hogy bejárják ezt a világot, hogy életútjuk állomásait mesébe foglalják. A mesei térben biztonságosan nézhettünk rá életünkre, hiszen mindennapjainktól, valós világunktól olyan távol esik. Csupán játék. Ahogy egy kamasz megfogalmazta: "Azt hittem, játszunk, hogy kirakózunk majd, vagy meg kell keresni valamit! Nem gondoltam, hogy saját magamat fogom megtalálni!" E különös, befelé vezető táj 

a lélek számára otthonos világ, 

s ha jól bánunk vele, térképpé válik, mely mindig ott lapul a batyunkban, hogy mutassa az utat. Volt egyszer egy bölcs, aki utazásra készülődött tanítványával. Figyelmeztette a fiút, hogy az út, ami rájuk vár, hosszú és meredek lesz, gondosan csomagoljon. A tanítvány ezért roppant takarékosan pakolta be batyuját, végül kezébe vette a mester által rábízott térképet. Forgatta, hajtogatta, nézegette. "Minek vigyem az egész térképet, az is csak nehezék!" – gondolta, azzal ollót ragadott, és szépen, óvatosan kivágta az egész útvonalat. Másnap az úton kéri a bölcs a térképet, a tanítványa pedig előhúzza táskájából az ujjnyi, kanyargó papírcérnát. "- Fiam – mondta az öreg –, a térképnek nemcsak a ránk váró útvonalat kell ábrázolnia, hanem az eltévedés összes lehetőségét is, hisz azok viszonypontként szolgálnak a helyes iránytartáshoz. Ahhoz, hogy az utat el ne vétsük, az egészet magunkkal kell vinnünk mindig."2 

Jegyzetek: (1) Honti János: A mese világa. Magvető Kiadó, Bp. 1962. p. 228. (2) Röhrig Géza történetéből született ez a rövidke mese, itt úgy adom tovább, ahogy én mondom.